A néhány évvel fiatalabb ismerőseim - jellemzően a tizenéves koruk végén, huszas éveik elején járók - egyre gyakrabban kezdenek kérdéseket feltenni arról, hogy milyen volt a kommunizmusban élni. Sajnos (vagy hála istennek) a kommunizmus azon időszakában, amikor ténylegesen kommunizmusnak volt tekinthető, én még nem léteztem, a rendszerváltás előttről pedig, mivel akkoriban még kisgyerek voltam, szinte semmi emlékem nincs. Szinte. De annyi azért van, hogy el tudjam magyarázni, részben a rendszerváltás körül tapasztalt folyamatok visszafelé extrapolálásával azt, hogy milyen is volt a kommunizmus valójában.
Másrészt pedig az egész felvet egy érdekes kérdést: miért nem a szüleiktől, nagyszüleiktől kérdezik meg ezek a fiatalok azt, hogy milyen volt a kommunizmus? A válasz máris túllép a cikk keretein: a szüleik, akik most tipikusan 40-60 évesek, általában valamilyen oknál fogva egyszerűen képtelenek arra általában, hogy érdemben el tudják magyarázni azt, hogy milyen volt a kommunizmus. Vagy nem értik meg, hogy a gyerekük mire kíváncsi, és valami értelmetlen nosztalgikus egyenbaromágot mondanak arról, hogy ,,aki dolgozott, annak megvolt mindene'', vagy pedig egész egyszerűen érdemi válasz nélkül rövidre zárják a témát éreztetve azt, hogy kevesek ahhoz, hogy bármilyen olyan témát érdemben gondolatokká bontsanak, ami bonyolultabb, mint egy szög falba verése.
Ez az, ami a téma veszélyességét igazából magában hordozza - az új generációk nem jutnak érdemi, hiteles információhoz a kommunizmusról, és ez megágyaz annak, hogy újra és újra megismétlődhessenek ugyanazok a hibák, pedig mint láthatjuk, a fiatalokat érdekli ez a téma, és bizony akkor, amikor az idősebbek meghalnak annélkül, hogy a gyermekeiknek megválaszolták volna azokat a kérdéseket, amiket meg kellett volna, olyan embereket hoznak létre, akik esetleg kisebb eséllyel lesznek képesek felismerni azokat a jeleket, amik a diktatúrává válás vészjósló előjeleit vetítik előre.
A tipikus kérdéseket most én összegyűjtöttem, ezek a 80-as évek legvégének állapotait tükrözik, és semmiképpen sem a korábbi állapotokat.
Mit ettünk a kommunizmusban?
A kommunizmus alatt a kaja iszonyatosan szar volt. Az üzletek úgy néztek ki, hogy pl a húsos pult mögé be voltak hányva csöpögő, hűtetlen, enyhén bűzlő húsok, amiken általában nagyon gyanúsan kinéző vékony fólia volt, befőttesgumival rárögzítve egy átázott keménypapírra. Tipikusan az öregasszonyok vásárolták a kaját, ők szagolgatták, és amit a legkevésbé büdösebbnek éreztek, azt vették meg. A húsok eredete teljesen ismeretlen volt, szöveget nem tartalmazott a leírásuk, azt sem lehetett biztosan tudni, hogy milyen állat húsa. Az egész dolog nagyon gusztustalan volt. Vidéken sokan tartottak állatokat - a mainál jóval többen - főleg csirkét és disznót, amelyet aztán vagy saját fogyasztásra szánva ellátták a tágabb értelemben vett családot, illetve a mostaninál sokkal komolyabb feketegazdaság volt vidéken, ahol az olyan dolgokhoz lehetett hozzájutni, amit a városi üzletekben nem lehetett beszerezni.
Nem voltak a kaják előállításához szűkséges alapvető eszközök elérhetőek az átlagember számára, mert a hatalom nem tartotta fontosnak ezeket beszerezni vagy legyártatni. Ezt úgy kell érteni, hogyha egy vidéki szőlősgazdának hordóra, présre, vagy más hasonló eszközre volt szűksége, akkor azt csak feketén tudta legyártatni ezzel foglalkozó ismerősökkel gyárakban, és onnan ezt követően kicsempészték. Eléggé horror-áruk volt ezeknek a berendezéseknek, és funkcionalitásuk is igencsak kezdetleges volt, de jobb nem lévén az emberek ezt voltak kénytelenek használni.
Az alapvető élelmiszereknek az előállítása megoldott volt, mert a hatalom tervgazdaság keretein belül legyártott elég mennyiségű kenyeret, de például a zsömle már eleve úgy került a boltok polcaira, hogy már 2-3 napig aszalódott valahol, mire odaért. Az éttermi kaja minősége szintén egy nagyságrendel alulmúlta a mait, ez alól nagyon kevés kivétel volt, emellett közegészségügyi szabályok csak papíron voltak, a gyakorlatban nem tartották be őket, így az emberek nem jártak éttermekbe.
Az ételek minősége az elmúlt 5-10 évben ismét hanyatlani kezdett, szóval ha valaki ezt a hanyatlást beszorozza 10-el, akkor megkapja, hogy a kommunizmusban milyen volt az ételek minősége és íze.
Milyen ruhákat viseltünk a kommunizmusban?
A kommunizmusban nem álltak rendelkezésre rendes ruhák. A cipőgyártás minimális volt, tornacipőket például gyártottak a gyerekek számára, de a hadsereg tagjai már orosz bakancsokat kaptak. Az átlag-cipők nagy része illegálisan került az országba, amelyeket ócskapiacokon lehetett beszerezni horror árakon. Ezen felül helyi cipészek javították és gyártották a cipőket az elérhető alapanyagokból, amelyek merev, vastag, törékeny, sérülékeny anyagból álltak, pár óra alatt kitörve az ember lábát alkalmatlanok voltak arra, hogy bármilyen célnak megfeleljenek. Munkához való rendes cipők nem voltak. Egy parasztcsaládnak általában egy gumicsizmája volt, az is már legalább 20-30 éve volt használva. Egyszerűen nem lehetett mai értelemben vett cipőt venni, sokan faluhelyen inkább mezitláb mentek az utcára. A papucsok általában fatalpúak voltak, vagy merev műanyagból készültek. A ruhanemű annyira rossz minőségű volt, hogy sokan inkább maguknak kötötték a pulóvereket, a piaci verseny nem érvényesült, a legtöbb dzsekin és nadrágon például nem volt zseb, hisz el lehetett adni úgy is. A kivehető bélések leginkább akkor kerültek egy ruhára, ha belevarrták.
A nadrágok nem igazodtak az ember fizikai megjelenéséhez, a szabók pedig silány alapanyagból varrtak méricskélés után ugyancsak silány ruhákat. A zoknik gumija pár hordás után szétment, a bakancs lehúzta a lábadról, és így a zokni a lábad ujján volt pár kilóméter sétálás után. Minden ruha iszonyatosan ocsmány volt, a külföldi csempészárú főleg osztrák szeméttelepekről összeguberált ruhákból állt, amiket nyilván okkal dobtak ki, és ezeket is horroráron adták. Bár gyártottak farmert és farmer-szerű ruhákat a kommunizmus utolsó évtizedeiben, ezeknek ára a csempészárúéval vetekedett. Női ruhából jóval több volt, és a minősége is jobb volt a férfiruháknál, ezért a nem túlságosan femininnek kinéző ruhadarabokat a férfiak is felvették. Öltönyöket viszonylag könnyebben be lehetett szerezni, ezért sok férfi mindenhová azokat hordta, az áruk ezeknek is magas volt (és most is az, pedig szart sem érnek). A ruhák 95%-a női ruha volt.
Megfigyelés és szólásszabadság
A kommunizmusban a sajtó nem volt szabad, nem lehetett csak úgy elhatározás alapján újságot indítani. Kimondottan cenzúra nem volt, de ha valaki rosszat írt volna az államról vagy a kommunizmusról, azt könnyen 1-2 évre börtönbe rakták, ilyen ma már nincs. Minden újság eléggé egyforma volt, érdemi információt nem lehetett belőlük előszedni semmiről. Léteztek szamizdatok, ezek otthon készült nem legális újságok, kb ez a mai blogoknak felelnek meg, ezekkel a hatalom csak annyira foglalkozott, mint mostanában. Ezeken felül léteztek még szakmai újságok (pl számítástechnika), amelyek a hatalom szempontjából irrelevánsak voltak, és bár a legtöbbjük nem volt hivatalosan kiadva, a hatóságoknak eszében sem volt ,,levadászni'' őket. A kommunizmusban ellenőrizték a megfigyelt személyek elküldött és fogadott leveleit, ezen kívül szúrópróbaszerűen is vizsgálták a leveleket, de ez ma is így van. Voltak, akik trükkökhöz folyamodtak, hogy észrevehessék, hogy a hatóságok mikor olvassák el a leveleiket, az egyik ilyen a levél lezárási pontjának tollal történő többszöri átrajzolása egyedien felismerhető, így nem túl hamisítható mintázattal, amit felnyitás esetén nagyon nehézkes lett volna ugyanoda visszailleszteni (ilyen levelet személyesen egy alkalommal láttam). A maihoz hasonló totális passzív lehallgatás viszont nem volt, tehát nem tároltak el minden egyes hívásinfót a szolgáltatók, nem mentették el az összes kommunikációdat, persze erre technikailag jelentősen szűkösebb lehetőségeik lettek volna. Az emberek levélben vagy telefonon ritkán kommunikáltak (ez utóbbi nem is nagyon volt sehol), inkább csak hivatalos, félhivatalos, és munka-ügyekben, a külföldre kimenő, vagy onnan bejövő postát viszont ellenőrizték.
Hogy a témánál maradjunk, ma például illegális a kommunizmus bűneinek a tagadása, és a vöröscsillag viselése. Ez nem a társadalom védelme miatt van, hanem azért, mert a magyar állam hasonlóan elnyomó jellegű ma is, mint a kommunizmus idején, és nem akarja azt, hogy bizonyos kényes témákban esetleg objektív összehasonlítások és viták alakulhassanak ki. A kommunizmusban ehhez hasonló, szólásszabadságot korlátozó törvények konkrétan nem voltak, de mindenki sejtette, hogy mi az a határ, amit nem lehet átlépni. Ma is évtizedes börtönbüntetéseket lehet kapni tüntetések szervezéséért (pl budaházi, vagy a határon tüntető migráns esete) tehát ebből a szempontból nincs sok különbség.
Azzal a kommunizmusban egyáltalán nem foglalkoztak, hogy magánemberként úton a munkahelyedre, a kávéházban a haverjaiddal, vagy otthon a négy fal között miket pofázol (legalábbis magyarországon a kommunizmus utolsó évtizedében, máshol, illetve korábban máshogy volt), ahogy ilyesmivel ma sem törődnek. Viszont amint aktívan, szervezetten kezdtél képviselni valamit, akkor kémeket állíthattak rád, és elkezdhették a megfigyelésedet.
Mindent összevetve tehát a kommunizmusban a szólásszabadság picit szűkebb volt, de nem volt jelentősen roszabb a mai európai/magyar állapotoknál, mindkét apparátus hasonlóan korlátozó jellegű.
Konkretizálva, ezért a cikkért például a 80-as években nem esett volna bántódásom, de egy újságban ilyen kritikát nem engedtek volna megjelentetni.
Közlekedés
Az utak a mostaninál jelentősen roszabbak voltak, sok út nem volt megfelelően aszfaltozva, hanem fel volt szórva apróra zúzott bitumennel, amit a kocsik a melegben összetapostak és deformáltak, emiatt néhány évente újra kellett szórni a zuzalékot rá. Az utak ezen kívül a legtöbb helyen vékonyabbak voltak, mint most. A főbb utak minősége a maihoz volt hasonló. Az autók iszonyatosan rossz állapotban voltak, a Trabant, Kispolszki, Zsiguli triót nem kell bemutatnom a fiatalabbaknak sem. A legtöbb autó kívül-belül rohadt, úgy voltak összeszórva-összetoldozva-foltozva. Volt olyan autó, aminek minden ajtaja más színű volt a cserealkatrészek miatt. Sokszor ki volt rohadva az autók alja, és frédi-béni jelleggel látni lehetett az utat. A közlekedési kihágásokkal és szabálytalanságokkal kapcsolatban a rendőrség nem volt annyira szigorú, mint manapság, közlekedési lámpák szinte alig voltak, és ahol voltak, ott sem mindig tartották be az emberek a szabályokat. A sebességkorlátozásokat sem nagyon tartották be az emberek, és bizonyos mennyiségű alkoholt is lehetett fogyasztani vezetés előtt. Az autók gyakran lerobbantak, ezért a sofőröknél sok cserealkatrész volt (pl gyertyák, ékszíjak, pótkerék) illetve ezek javításához szűkséges eszközök.
A biciklik általában nem voltak váltósak, és nagyon rossz minőségűek voltak, őrizetlenül hagyni nem volt érdemes őket, mert pillanatok alatt kilopkodták belőle még a szelepet is.
A buszok közül szinte mindegyik a sárga ikarus buszok közül került ki, amelyeket teljes egészében mindmáig nem sikerült kiírtani. Ezek állapota még a mostaninál is roszabb volt, például gyakran nem nyíltak ki rendesen az ajtók, hanem úgy kellett őket feszegetni, gyakran elakadtak, kigyulladtak, és okádták magukból a füstöt. Az ülőhelyek nagyon dzsuvásak voltak.
A vonatokkal nem volt gond, már ha a fülkés kocsikra gondolunk: a minőségük jobb volt, mint a mostani siemens és öbb hulladékoké, persze a takarításukat és karbantartásukat elhanyagolták, de összességében kényelmesek voltak. A dohányzás a kocsikban megszokott volt, szinte minden fülke dohányzó-kocsi volt, de ami nem az volt, ott is dohányoztak. A rendszerváltás után ezt erősen korlátozták, tehát csak 1-2 fülke volt dohányzó fülke. Mára aztán megszüntették ezeket is.
A repülés nem volt jelentős, a kommunizmus korai éveiben voltak belföldi repülőgépjáratok is, de ezeket felszámolták, a kommunizmus végére kb csak filmen lehetett repülőgépet látni. Kivéve persze a vadászgépeket, amelyek folyamatosan járőröztek az égen. Amikor nem volt nagyon hideg, akkor a délutáni órákban a magyar katonaság vadászgépei folyamatosan járőröztek és gyakorlatoztak, gyakran kettesével-hármasával, hatalmas hangzavart okozva mindenhol, néha 70-100 méter magasan repülve, majd fel a felhők fölé, majd ismét le, órákon át.
Vállalkozások, munka
A kommunizmusban a magánvállalkozások legtöbb formáját tiltották, persze attól még voltak. A kommunizmusban ezeket adminisztratív eszközökkel, brutális adókkal, hatósági zaklatásokkal próbálták ellehetetleníteni, és a kommunista önkényurak által vezetett nagyvállalatokba beterelni. Pont mint ma, tehát lényegi különbség nincs.
A kommunizmusban hatóságilag felléphettek azok ellen is, akiknek nem volt munkahelye (hasonlóan a mai állapotokhoz). Ettől még az emberek persze nem rohantak fejvesztve dolgozni. Akinek volt munkája, annak sok dolga nem volt, az üzemekben az emberek csak lézengtek, üldögeltek. Valamilyen hatékonysággal azért üzemeltek ezek a gyárak, és a felszereltségük is a legtöbbször csúcstechnológiájú volt, de mivel a gazdaság központilag volt szabályozva, a piaci igényeket nem tudták kielégíteni, és a munkaerő is gyakran illegálisan dolgozott a gépeken, saját magának, ismerőseinek, privát megrendelőinek legyártva dolgokat. Ezt a vezetőség szinte mindenhol eltűrte, mert ennélkül súlyos ellátási gondok alakulhattak volna ki.
A gyárakból ki lehetett járni piacozni, hazamenni kajálni, a jelenlétet nem vették szigorúan. Minden városban volt több gyár, amelyek az alapvető fogyasztási cikkek előállításával foglalkoztak.
Bár a béreknek alig volt vásárlóereje, az alapvető fogyasztási cikkeket nagyrészt meg lehetett venni, és ki lehetett belőlük fizetni a lakáshiteleket, autót, rezsit.
Technológia
Bár a gyárakban adott volt a csúcstechnológia, a kommunizmus sajátosságai miatt ezeket mégsem tudta kihasználni az ország. A legtöbbeknek fekete-fehér Orion TV-jük volt, ami amellett, hogy kibaszott nehéz, nagy, nincs távirányító hozzá, néhány havonta mindig be is szart, ezért lehetett hozzá kihívni a szerelőt. A szerelők - a gyakorlatban műszerészek, mérnökök - nagyon komoly hozzáértéssel rendelkeztek, már kb az alapján meg tudták mondani, hogy melyik alkatrész a rossz, hogy milyen irányban csíkozott a TV-n a kép. Amúgy a vétel nagyon rossz volt, a kép épphogy annyira látszott a hangyásodástól azon a két darab csatornán, hogy az ember hozzájuthasson a napi unalomadagjához, ugyanis értelmes műsor nem volt. A színes tévé, bár le lehetett gyártani, ritkaságszámba ment, és nagyon drága volt, de a fekete-fehér tévétől főleg csak az különböztette meg, hogy színes képet adott, miközben nyugaton már távirányítós TV-k voltak. Közvetlenül a rendszerváltás előtt bejött a paravolaantenna, amivel főleg német nyelvű adásokat adó távközlési műholdakra lehetett ráhangolódni, de ezek a kommunizmusban nem voltak általánosak, sőt a párt nem is nézte jó szemmel, ha valaki ilyet felszerelt.
A tranzisztoros táskarádiók a kommunizmus vége felé megjelentek, de csak AM és esetleg LW frekvenciát tudtak fogni, ezért a vétel nagyon tragikus volt. Az elemek hamar merültek, az alkatrészek hatékonysága eléggé alacsony volt. Az éjjelilámpák például nehezek voltak, és könnyen korrodálódó fémeket tartalmaztak, a nagy méretű zsebtelepek nagyon büdösek voltak, és szivárgott belőlük az anyag, emellett pár óra használat után kimerültek.
Gyakorlatilag minden hulladék volt, ezzel szemben ott áll a tény, hogy a csúcstechnológia nagyon keményen jelen volt a kommunizmusban: számítógépeket, de még processzorokat (1+ Mhz), és alaplapokat is készítettek Magyarországon (amire persze úgy kellett kézzel felforrasztani mindent, mert a gyártás nem nagyon volt gépesítve). A mérnökök nagyon értették a dolgukat, a vizsgafeladatok nem úgy néztek ki, hogy mondjuk Vér Jolánka feltelepíti a zoperációs rendszert, és akkor kap érte egy kóklerdiplomát, hanem például gyártani kellett egy párhuzamos portra csatlakozó hangkártyát, és ha szólt, akkor vizsgázhattál a kettesért.
Ehhez képest az otthonokban az elektronikai és háztartási eszközök nem, vagy csak alig fejlődtek, a nyugati 30 évvel korábbi ekvivalens termékek koppincsai voltak.
Mikrosütője szinte senkinek sem volt, de a számítógépek bedobozolva álltak az iskolákban, a processzorok az elektronikai boltokban, mert horror áron adták őket, és szinte alig engedhették meg maguknak az emberek...
Kultúra, szórakozás
Kultúra, és szórakozás nem volt. A mozi, bár volt minden városban, értelmes filmeket nem nagyon adott. Videómagnón el lehetett érni minőségi nyugati filmeket - főleg alámondásos háziszinkronos változatban terjesztették ezeket illegális piacokon - de a videók beszerzése eléggé nehézkes volt, mert ilyesmit csak nagyon korlátozottan forgalmaztak az országban. A könyvek írtózatosan szarok voltak, a legtöbb esetben ócska orosz regények magyarra fordított változatai nem nyújtottak semmiféle szórakozást sem. A televízióban nem volt értelmes műsor, a rádióban szinte csak klasszikus magyar zene szólt. A helyi zenei együttesek nagy része illegálisan működött, és effektíve be volt tiltva, főleg azok, amelyek nyíltan rendszerkritikusak voltak (sokakat közülük börtönre is ítéltek). A művészek kommunista szempontok szerint erősen kontraszelektáltak voltak. Szoftveripar és számítógépes játékipar, magánkönyvkiadás lényegében nem volt annak ellenére sem, hogy a számítógépek, nyomtatók halmokban álltak. A magyar kultúra a kommunizmusban tulajdonképpen tetszhalott állapotban volt, az emberek napjainak legalábbis ez nem volt része.
A kommunizmusban minden egyforma volt. Egyforma utcák, egyforma városok, egyforma emberek, egyforma autók, egyforma ételek, egyforma napok, egyforma unalom, egyforma melankólia, és ami ettől eltért, az gyanús volt.
A kommunista propaganda szinte szóról szóra megegyezik a mai európai propagandával: a szovjet unió nélkül esélyünk sincs életben maradni, a szovjet unió mindig csak ad, mennyi csomó pénzt adott már most is, odanézz...A csúnya buta xyz ország titkosszolgálati aknamunkával destabilizálja az országot, de ennek nem engedhetünk, mert össze kell tartani, bla bla bla.
Nemi szerepek
A kommunizmus igyekezett a nőket a munka világába vezetni, ám a valóságban a kommunizmus szélsőségesen férfiellenes volt, talán még a mai femináci gondolkodású társadalomhoz hasonlítva is.
ábra: várható élettartam
A születéskor várható élettartamon tükröződik, hogy a kommunizmus mennyi áldozatot követelt a férfiaktól. A férfiaknak kötelező sorkatonaság volt (amit csak jóval a rendszerváltás után, a kétezres évek közepén töröltek el), ami lényegében egy egyéves kényszermunkatábornak fogható fel. A férfiakat törvény kötelezte a munkára, amelyik férfi nem dolgozott, azt könnyedén Közveszélyes Munkakerülővé (KMK) nyilváníthatták, és börtönre/kényszermunkára ítélték. A férfak munkakörülményei - amennyiben nem a semmitsemcsináló gyárakban dolgoztak - gyakran írtózatosak voltak, a ruhákról korábban már szóltam, például egy kőműves az életével játszott, mert a ruhákon kívül rendes álványozás sem volt, az emberek gyakran részegen dolgoztak, a nehéz és veszélyes elemeket kézzel kellett mozgatni.
Ezzel szemben a nőket jóval kevesebb esetben kötelezte munkára az állam, így ők gyakran nem dolgoztak, hanem otthon voltak a gyerekekkel egész nap, tulajdonképpen semmi dolguk nem volt. Amelyik nő dolgozott is, az általában nem végzett valódi munkát, csak ült egy írógép és/vagy egy íróasztal mögött, mint titkárnő, személyzeti aszisztens. Voltak persze olyan nők is, akik végeztek termelőmunkát - pl varrónők - ők főleg szingli nők voltak, akiknek nem voltak jó kapcsolataik, és még nem volt gyerekük sem, ezért muszáj volt elmenniük dolgozni, nehogy KMK besorolást kapjanak. Egy átlagos nő munkakörülményei sokkal jobbak voltak, mint egy átlagos férfié - példul azért, mert eleve nem is dolgozott - illetve a nők sokkal jobb eséllyel kaphattak látszatmunkát egy gyárban, mint a férfiak.
A szakmai elit
A kommunizmusban meghatározott bérezés volt, meg volt szabva, hogy milyen munkakört betöltő ember mennyit kereshet. A fizetések nagyon hasonlóak voltak, egy takarító nem keresett sokkal kevesebbet, mint mondjuk egy atomfizikus. Persze ez a gyakorlatban nem működött, ezért a gyárigazgatóknak trükköznie kellett azzal, hogy minden munkakerülőt felvettek, így aztán nekik a személyi igazolványukba belekerült egy munkahely, de a számukra kirendelt fizetésről lemondtak, hogy ezeket így a mérnököknek adják. Magyarországon így nem volt annyira hatalmas probléma a képzett munkaerő külföldre vándorlása, mint más kommunista országokban, rengeteg jó szakember volt, tulajdonképpen többen, mint most, hisz most a szakmai elit korlátlanul kiáramlik.
A rendőrség
Mint már említettem, a rendőrség a közúti dolgokkal kapcsolatban elnéző volt, a kisebb bűncselekményekkel sem foglalkozott érdemben - már amennyiben emögött nem volt politikai motiváció. De fellépése elég brutális volt, kiszámíthatatlan esetekben. Például ha egy koncerten olyan helyen álltál, ami nem volt biztonságos, akkor a rendőrök nem úgy mentek oda, hogy ,,jó estét kívánok, ez az emelvény nem biztonságos, lezárjuk, menjenek le, köszönöm'', hanem szó nélkül üvöltöttek valamit artikulálatlanul, és gumibottal és/vagy ököllel elkezdték ütni az embereket ott, ahol érték. Az utca urai mégsem a rendőrök voltak, hanem a munkásőrök és avh-sok, akik csőre töltött pisztollyal és adóvevővel mászkáltak kb szarni is, és semmiről nem kellett nekik elszámolni (persze ha lelőttek valakit, akkor igen, igazolni kellett, hogy önvédelem volt). Az államvédelisek simán végigverték a tivornyázó cigányokat, aztán utána a rendőröket is azért, mert miért nem csináltak rendet...
Összegzés
Szubjektív ítéletem szerint ha a mai európer liberómagyarország 10-es skálán 3 pontot kapna jogok és lehetőségek tekintetében, akkor a 80-as évek végének kommunista magyarországa 2,5-öt. Van hova fejlődnünk, és bizonyos kérdésekben van hova visszafejlődnünk. A kommunizmus összességében nem volt lényegesen sem jobb, se roszabb, egész egyszerűen csak máshogy volt szar: a mai európa-rendszer a kommunizmus és a szovjet éra továbbfejlesztett változatának tekinthető, ami máshogy nyom el, máshogy leselkedik utánad, más dogmák alapján gyűlöl és emel piedesztára: mindkét rendszer a történelem szemétdombjára való.
