Rég, talán 2004-2005 körül történt, de szinte minden fontosabb részletére emlékszem, ez életem egyik meghatározó élménye. Idáig nem tudtam, hogy miért. Vizsgaidőszak volt, aznap szombat. Néhányon már túl voltam, és a következő héten pedig minden nap egy vizsga várt rám. Este már éreztem, hogy valami nem stimmel, vasárnap már úgy ébredtem, hogy tele van rászáradt sárga genyával a szemem, lázas vagyok, esetleg foshatnék is, alig állok a lábamon. Hétfőtől vizsgák megint, na de semmi vész, szerencsére vasárnap jött elő, holnapra úgyse lesz semmi bajom.
De. Lett. A vasárnapi tünetek írtózatos erősséggel jöttek elő, 39 fokos láz, a szememről 5 percig tartott levakarni a sárga genyát, hogy ki tudjam feszegetni, aztán rohanva, minimálisan hozzáöltözve a kint tomboló -10 fokhoz és süvítő szélhez, elindultam. Annyira szédültem, hogy a biciklire felülni is alig tudtam, 30 másodpercenként törölni kellett az orromat, ráadásul rohannom kellett, nehogy elkéssek a nem várt komplikációk miatt a hú de fontos vizsgáról. Ez úgy nézett ki, hogy 15 perc biciklizés, aztán 5 perc álldogálás a -15 fokban és 50 km/h-s szélben a szar ruháimban, amik még annyira sem voltak valók semmire sem, mint a mai ruháim, aztán egy óra vonatút, majd 30 perc gyalogút, és másfél óra várakozás, vizsga, majd az egész visszafelé fordított sorrendben, ugyanilyen időintervallumokkal kalkulálva.
De sebaj, bementem a nagyon fontos vizsgára, és gondoltam, holnapra már úgysem lesz semmi bajom, és sokkal nyugisabb lesz az egészségi állapotom, nem fog annyira hátráltatni a következő napi vizsgában. Na, a 39 fokos láz helyét 40-41 fokos láz váltotta, mégmértéktelenebb fosás társaságában, és másnap már beszélni sem tudtam, csak hörögve suttogni, ami különösen érdekesen hangzott a szóbeli vizsgákon. Közben a barátaimmal, amikor összefutottam az utcán, nem tudtam nekik szólni, köszönni, úgy kellett integetnem nekik, és odahívnom őket, megsuttogni, hogy mi a helyzet. Már egészen megszoktam a szédülést is, lassan életem részévé vált az, hogy a jeges utakat leszámítva is autómatikusan az autók alá esek.
Aztán végre valahára elérkezett a hét utolsó vizsgája. Már egész jól voltam, a lázam is csak 39 fokos volt már, a fosás is elmúlt, a hangom is elkezdett egy emberi hangra hasonlítani. A hó szakadt aznap. A vonat egy órát késett, és a normális egy óra helyett 4 óráig tartott, mire beért. Útközben volt, aki bepánikolt, és leszállt, hogy a szemközti vonatra felszálljon, csak úgy minden jegy nélkül, és azonnal hazajusson. De még reménykedtem, hogy odaérhetek a vizsgára, sajnos nem sikerült. A vizsgát lekéstem. Legyintettem egyet, majd lesz belőle 2-3 pótvizsga úgyis, valamelyiken majd csak átmegyek. A vizsga így, a vizsga úgy...
Aztán fújtam egyet, és körbenéztem. Emberek százait láttam, az üres tekintetüket. Mind maguk elé bámultak, és nézték a földet. Ránéztem a kijelzőre, ami az induló, érkező vonatokat mutatja. Üres volt. Azt hittem, csak átmeneti problémáról van szó. Aztán egy idő elteltével az információnál érdeklődtem, és közölték, hogy katasztrófahelyzet van, 4 órán belül nem tud egy vonat sem elindulni, de lehet, hogy utána sem. Volt több fiatal is körülöttem, akik ugyanoda tartottak, ezért hozzájuk csapódtam. Néhányukból ez a helyzet pánikszerű reakciót váltott ki. Valaki úgy gondolta, hogy ő most nagy vezető lesz, ezért elkezdett számolgatni, kikérdezte, hogy kinél mennyi pénz van, hogy ha meg kell valahol szállnunk, vagy kaját kell szereznünk, akkor csoport-szinten ezt meg tudjuk -e oldani. Én szándékosan kevesebb pénzt mondtam a ténylegesnél, mert ekkorra én belül már valaki egészen más módba kapcsoltam, mint amilyenben eddig életem során valaha is voltam... És ha engem ezért valaki elítél, akkor annak bizony a jó kurva anyját. A többiek ambivalens reakciója azonban hamar éreztette vele, hogy ezt a ,,csoportot'' nem ő fogja vezetni. A helyzetre senki sem volt felkészülve, pláne mi nem, fiatalok. Sem rendes ruhánk nem volt egy sima téli napra sem, nemhogy pénz.
Nálam is csak néhány száz forint volt, némelyeknél talán egy ezres, akik tehetősebb családból voltak. Néhányan felvetették, hogy gyalogoljunk haza, de a távolság több, mint 50 km volt, ami a halálunkat jelentette volna, ezért aztán leszavaztuk az ötletet. Végülis aztán sikerült megállapodnunk egy kompromisszumos megoldásban, miszreint ha eljutunk a két végpont közötti városba vonattal valahogy, akkor onnét már haza tudunk menni gyalog, mert az csak kb 30 km, ami vállalható. A legriasztóbb azonban nem a hordákba verődve mászkáló, őröült ötleteket padra állva félhangosan felvető 15-20 éves fiatalok hiányos ruházatát kompenzáló kivagyi survivalság, és a szemükben tükröződő félelem volt, hanem a középkorúak, idősek letargikus hozzáállása és nyugalma.
Nem fogták fel, vagy talán nem akarták felfogni, hogyha -15 fokban a padról egy 15 éves téli-térdzoknis, rakottszoknyás picsa a halál angyalának öltözött bőrdzsekis öccsével próbálja több ezer, otthonától 30-100 km-re bármiféle pénz, és segítség nélkül ragadt fiatal, középkorú, és öregember hazaútját megszervezni abszurdabbnál abszurdabb ötletekkel, akkor ott már rég nem egy néhány órás késés a tét, hanem valami egészen más...
Az emberek ezrei egy szó nélkül, magukbaroskadva ültek a földön, ki tudja, mióta. A legmegdöbbentőbb a csend volt, és az unalom. A vonatok sem működtek, egy pisszenést sem lehetett hallani.
A hó hullott tovább, néhányan felvetettük, hogy segítünk kiásni a váltókat, hogy el tudjon indulni a vonatunk. Felkerestünk erre a célra néhány vasúti alkalmazottat, akik látszólag nem csináltak semmit. Vázoltuk nekik a helyzetet, és kértünk néhány lapátot, és hogy mutassák meg, hol kell ásni. De sajnos a helyzet nem volt ilyen egyszerű, ugyanis jégteleníteni kellett a váltókat, ami nem egy egyszerű kiásás, így aztán semmi esetre sem tudtunk ebben segíteni.
Az órák eseménytelenül teltek. Ausztria felé el tudtak indulni a vonatok, mi pedig étlen, szomjan, egy fillér nélkül felültünk az egyik vonatra melegedni.
Vajon mi történik, ha nem tudják elhagyni a várost? Jön majd valami segítség? Jön majd a katasztrófavédelem, és hoz néhány pohár teát nekünk, vagy zsíroskenyeret? Mi lesz akkor, ha éjjel -20 fokban leszakad a vezeték, megáll alattunk a vonat és a fűtés, és annélkül, hogy bármi esély lenne mentésre, emberek ezrei halálra fognak fagyni a vagonokban egy kihalt szántóföld közepén?
Óriási szerencsénk volt. Aznap csak pár vonat tudott elindulni. Az egyik a miénk volt. Átálltunk, a B, C, vagy kitudja, hányadik, mai szemmel nézve már szürreális tervre arra vonatkozóan, hogy gyalogosan milyen terv alapján fogunk aznap hazajutni, tehát: túlélni. Még akkor is, ha a táskáinkat, tanszereinket be kell áldozni.
Néhányszor tévesen bejelentették irányunkba tartó vonatok indulását, ahová aztán sprintelve futottunk át - hiába.
Végül sötétedéskor indult el a vonatunk, nem menetrend szerint, kb 10 vagonnal. Mi pedig, akiket szállított a vonat, akkora már úgy néztünk ki, mint a Hiroshimai túlélők az atomcsapás után. Éjfél körül értem haza, de előtte még várt rám egy pár kilóméteres erőltetett menet, aminek során az egy, gyakran másfél méteres buckákon biciklimmel a hátamon kellett átvágnom, és néhány autót is ki kellett tolnunk az árokból, akinek a gazdája elkeseredetten ásott, már ki tudja, mióta... Egy trabantot egymagam toltam ki. Hogy hogyan, azt nem tudom, fogalmam sincs, hogy honnét volt hozzá erőm, és erre csak akkor jöttem rá, amikor már hazaértem: teljes power-cut-off. Átöltöztem, ettem valamit, és belezuhantam az ágyba.
A híradások másnap reggelre már elkezdtek foglalkozni érdemben a katasztrófával. Mutogattak néhány száz várakozó embert a kezükben egy pohár teával, bizonygatva, hogy a katasztrófavédelem mennyire toppon van. Az felvétel egyik arról az állomásról készült, ahol ottragadtunk. Még mindig ugyanazok az emberek ültek ott, akkorra már súlyosan legyengülve.
A hivatalos jelentések szerint aznap két ember halt meg, de hogy az emberek statisztikai adatokká való konvertálásában rutinos szocialista féregkormánynak hány halálesetet kellett eltussolnia, máig rejtély számomra.
Ez a hét sokáig nem is jutott eszembe. Nem tekintettem rá sehogy. Ma már egyértelműen tudom, hogy ez egy természeti katasztrófa volt, aminek áldozatává váltam. Szerencsére nem halálos áldozatává. Tűnődtem, hogy vajon megérte -e bemenni azokra a vizsgákra betegen. Meg sem lett mind, de abban az intézményben amúgyis csak kettesre hajtottam mindig. Ha otthon maradok, nem lettek volna meg a vizsgáim, ez a 4 vagy 5 darab vizsga, amik amúgy nem voltak *ANNYIRA* fontosak, és tökre le is szarom.
Ma már tudom, hogy nem ez a 4-5 db vizsga volt az igazi vizsga, hanem ez.
